Page 77 - Dravakeresztur 100

kincseket rejtegetnek, ugyanis odaakerültek az egykori használati
tárgyak, szerszámok, lámpák, amelyeket modernebbekre cseréltek,
s amazok nyomban használaton kívülivé váltak. Esetünkben élve a
szokásmagyarázat bölcsességével, hadd ismételjem meg: „Soha nem
lehet tudni, mikor lesznek valamire jók”, így aztán az idő múlásával
szerencsére megőrződtek.
Nos, így volt ezzel a török kori kőállattal is. Ha már megvan,
nem eldobandó, ahogy ezt magukra is értve mondják az idősebb,
érett férfiak, egykori legényéveikre emlékezve, amikor még „fájintos
legények” voltak, és nem eldobni valók. A kőkecskét vagy kőrókát
a helyiek boronára tették fel nehezékként, hogy a felszántott földet
azzal boronálják el, a hantokat összeaparítva, a mag kikelését elő­
segítve, az életet adó búza növekedését, szárbaszökkenését és gazdag
termést biztosítva. Mai szóhasználattal élve „tutira mentek”.
Az idő múltával, sok­sok év elteltével, a törökök egyike mesélte el
az elrejtett kincs történetét gyermekeinek.
Nos, erre egyik utódja megjelent Drávakeresztúron (a lakócsai ak,
a mohácsiak és a suhopoljeiak, ha kell, megesküsznek, hogy náluk
történt az eset!), és a kőróka felől érdeklődött. A legendát elmesélő
török fiának még útra indulása előtt egy kis kulcsot adott át, egyben
a lelkére kötötte, hogy arról senkinek se szóljon egy szót se!
Az ifjú erre nyakába kötötte a kulcsocskát, és „Irány Darány!”,
szedte is a sátorfáját, átkelve a barátságtalan Dráva vizén. Bíz a kőró­
kát vagy kőkecskét csak ezzel a kulccsal lehetett kinyitni!
Állítólag, a drávakeresztúriaknak eszük ágában se volt, hogy a kő­
darabban kincs lapul.
Ámde, ne szaporítsam tovább a szót, a török legény Drávakeresz­
túrba érve tudakozódni kezdett a kőrókáról. „Ott van a Török mező­
ben!” – mondták neki a helyiek, egyben mutatóujjukkal a haladási
irányt mutatva.
Az meg a kőrókához érve kinyitotta annak zárát, s kivette belőle a
nagyon nagy értékű kincset, és elvitte saját országába.

77